Elég érdekesen alakult a mai biciklizésem.

Elég laza lett az egész tekerés, mert 13.3as az átlagom...

Virágosnyeregig felmásztam, majd onnan le a völgybe, s az idei Buda Maraton útvonalán fel a Csúcshegyre. Aztán mindezt fél nyolc után. Az erdőben kezdett sötétedni, de elég elszánt voltam a 3 ledes lámpámmal. Egy idő után szürkehályog ereszkedett a szememre. A lámpa világít, de csak nagyjából látok a fák sűrűjében.
Mindenre számoltam, csak kifelejtettem az utóbbi idők időjárását. Konkrétan, hogy esett az eső. A Majd 2 méteres gazban erdei utakon tekerni nem volt túl vidám. Aztán jött volna az a nagy kaptató fel vissza a hegytetőre, s onnan tovább a Virágosnyeregig. Eltévesztettem egy kanyart [pár napon belül a másodikat, mert hétvégén nem találtam vissza az erdőbe, s kénytelen voltam Solymárnál kimenni aszfaltra], de ez csak utóbb derült ki. Emelkedő [jó úton vagyok!!]! Aztán leszálltam: vízmosás. Csúnya-csúnya sötétség. Az erdő összes szúnyogja körülöttem döngicsél, és a testemet használja leszállópályának. Én már vissza nem fordulok: a logika is azt diktálja, hogy jó irányba megyek, csak rossz úton. A nyomokból ítélve pár DH-s kedvenc helye lehet ez az út, csak az ellenkező irányba, mint ahogy én gyaloglok. Bő negyedóra kaptató után, ami még gyalog sem egyszerű, egyszercsak rátalálok a helyes útra [A sárga utat Dorothy soha el ne hagyd!]. Innen már majdnem sötétben is ismerős a terep. Ellenben a por, s a szárazság nagy ellenfelem. A lehulott tobozok is. Szentségelek is rendesen, amikor 10 méterenkén elkapar a hátsóm az emelkedőn, s le kell szállnom emiatt, mert a lendület elveszett.
Iszonyatos, hogy mennyit változott a pálya. Még az erdőben is az eső hatására sziklákkal és kimosott kődarabokkal találkoztam.
Aztán csak megérkezek a kocsmához, ahonnan már sima az út hazáig.